Erőfeszítés a békéért

And who I am today is worse than other times,

You don't know what I've done, I'm wanted and on the run. - Message Man

Nem tudtam szabadulni Eric szemrehányó pillantásaitól. Minden reggel érzékeltette velem, hogy mekkora seggfej vagyok. Dani kerülte Eric társaságát, ami nekem volt köszönhető. Nem éreztem magam annyira bűnösnek, egyszerűen lepergett volna rólam, ha otthon vagyok. Azonban nem voltam otthon, és sajnáltam Ericet. 

Néha kezdett betegesen sok lenni ez a Danielle, Eric téma, így szándékosan nem foglalkoztam vele. 

Nem volt időm mindig Ericen és Danielle–n tépelődni, mert így a félév kellős közepén a tanárok elvártak bizonyos dolgokat. Mint például, hogy tanuljak. Nevetségesnek találtam, hogy mennyire komolyan veszik. Az egyetemről harsogtak, és totálisan kikészítettek. A másik sulimba teljesen mindegy volt, hogy milyen tanuló vagyok. A pénz beszélt, az egyetemi helyem már megvolt. Nagyon szerettem volna otthon lenni, mert minden olyan könnyű volt. Az iskola, a banda, Amy…Azonban ahogy elnéztem, a heathcote–i iskola keresztbe tett. Ha megbuktatnak, nincs az a pénz amiért Ms. Leeks megkedvel és megkegyelmez. 

Egészen eddig őt utáltam a legjobban. A legjobban a zenetanárom kedveltem, ami nem volt meglepő. Nő létére – semmi szexizmus–, tökéletesen rendet tartott az osztályban. Annyi hangszeren játszott, hogy a két kezemen nem tudtam megszámolni. A jókedve magával ragadó volt, könnyen megütötte a közös hangot a diákokkal. Teljesen lenyűgözött. Eric nem volt hasonló véleményen. 

– Manipulál mindenkit – morogta, az óra után. – Csodálkozol? Ő az iskola pszichológusa. Dani ki nem állhatja. 

Ericre kaptam a tekintetem. Utáltam a pszichológiát. Felesleges és unalmas tantárgy volt, Eric pedig tudta ezt jól. Valószínűleg ezért csúszott ki a száján. 

– Danielle pszichológushoz jár? – Rick, a haverom tuti benyögte volna, hogy a csaj megfutott. Dili dokihoz járni márt ilyen korán? Mondjuk ráfért, ha nagyon őszinték akartunk lenni. Fura volt a viselkedése.

Eric gyorsított a léptein. Persze, hogy rögtön dobni akarta a témát. Utána eredtem, nem törődve azzal, hogy azt hiszik, hogy megőrültem. 

– Tanítja – terelte a témát, de láttam, hogy a fején találtam a szöget. Kicsit fájt, hogy nem bízik meg bennem annyira, hogy megosszon ennyi részletet velem, elvégre rokonok vagyunk vagy mi... Szóval egy fokkal jobban utáltam Danielle–t. Eric olyan feszült és távolságtartó lett, ha erről a dadogós csajról volt szó, hogy felment a cukrom. 

– Miért vagy ilyen, amikor róla van szó? – kérdeztem komoran. Igyekeztem lépést tartani vele. 

– Ilyen? – kérdezte fesztelennek mutatkozva. – Egyszerűen csak az zavar, hogy a két ember, akit a legjobban bírok, így állnak egymással. Választanom kellett te vagy ő. 

Furcsán pillantottam Ericre. Mi van? 

– Jártatok? 

Eric felnevetett. Nem tudom, hogy azért–e, mert a gondolat abszurd volt, vagy ennyire vaknak tűntem. 

– Danielle és én? – kérdezte szórakozottan a semmibe bámulva. – Nem, nem. Ő még egy menő. Még ha trónfosztott is. Én egy hatos vagyok, ő meg egy tízes. 

Felhorkantottam, Eric pedig felém fordult. Pillantása nem volt kedvesnek mondható. 

– Miért vagy ennyire elfogult vele kapcsolatban? – kérdeztem, ahelyett, hogy megjegyzést tettem volna Danielle–re. Ösztönösen undorodni kezdtem már a neve említésétől is. 

Eric felsóhajtott. Befordultunk a sarkon, az angol terem felé. 

– Danielle a legjobb barátom volt. Tudod, hogy mielőtt felkapta volna a fene nagy népszerűség. Én tényleg megértem, hogy muszáj néhány elvárásnak megfelelnie, de már nem az a lány volt, akit szerettem. 

Némán vártam, hogy folytassa. 

– Egyszerűen eltűnt – tűnődött hangosan. – Vagy talán soha nem is létezett. Mindegy is. Barátok vagyunk, de már nem olyan, mint régen. Te is sejted, hogy trónfosztott lett, így be kell érnie velünk – vonta meg a vállát. 

Váratlanul megállt a terem előtt. Benéztem a félig üres osztályterembe, majd Ericre pillantottam. Olyan furcsa ő is. 

– Milyen órád lesz? – kérdezte hirtelen témát váltva Eric. 

Majdnem zavarba jöttem. Csak majdnem. 

– Semmilyen – hazudtam könnyedén. 

Pszichológia volt, amit nem a zenetanárnő tartott. Szóval nem volt kedvem bemenni. Már egy hónapja itt voltam, és rendszeresen kihagytam az órát. Semmi gond nem volt belőle. Szóval most sem lesz. Ericnek fogalma sem volt, hogy minden szerdán ellógom az utolsó órát, és igyekeztem, hogy ez így is maradjon. 

– Nos, akkor találkozunk otthon – búcsúzott gyanútlanul. 

Belépett a nyitott ajtón, majd váratlanul visszafordult. – Figyelj Luke, én téged választottalak. Esetleg ha felmerült volna benned a kérdés. 

És becsukta maga mögött az ajtót. Gyötrődötten indultam haza. Miért nehezíti meg a dolgom? 

Akkor döntöttem el, hogy beszélek Danielle–el, amikor láttam őket együtt hazajönni. A ház előtt álltak és elég nyomorultul néztek ki mindketten. Eric felpillantott az ablak felé. Nem mozdultam. Danielle követte a pillantását, és rögtön elkomorodott. Intett Eric–nek és besietett a házba. Eric ott maradt és Danielle után bámult. Sütött róla, hogy lassan kikészül. 

Felhívtam a bátyám, hogy tanácsot kérjek, nem akartam teljesen elkúrni, még pedig mindig ez lett a vége, ha megpróbáltam helyrehozni valamit. 

- Jack, hogy kell úgy bocsánatot kérni, hogy nem lesz rosszabb a helyzet, mint eddig? – tettem fel a kérdést, mire harsány nevetést kaptam válaszul. 

- Pénzzel – vihogott, apám komoly hangját imitálva. – Egy Hemmings nem kér bocsánatot Luke! 

Máskor viccesnek találtam volna, hogy apa pontosan így beszélt, de most nem voltam olyan hangulatban, hogy a Hemmings hagyományokat taglaljam. Fáradtan megdörzsöltem az arcom. 

- Jack halálosan komoly vagyok – morogtam, hogy végre komolyan vegyen. 

Abbahagyta a nevetést, és kifújta a levegőt. 

- Őszinte vagy, de nem azon a módon, ahogy szoktál. És kinyögöd, hogy bocs. Nem igazán van módja Luke. Ha nem szívesen kérsz bocsánatot, akkor ne kezdj magyarázkodni, hanem csak mondd ki. Soha sem könnyű bocsánatot kérni. De csak ez erős emberek képesek rá. 

- Mióta vagy ilyen bölcs Jack? – kérdeztem hitetlenkedve. 

- Tudod Facebookon az idézetes oldalak jó mesterek. Csak szelektálni kell – válaszolta fojtott hangon. Nem kellett sokáig várnom nevetésben tört ki. 

Amikor leraktam a telefont, rájöttem, hogy egyáltalán nem segített ez a beszélgetés. Van miért bocsánatot kérnem? Nem, nincs. Akkor meg mi a francot kell tennem, hogy minden rendbe jöjjön. 

Szóval másnap hajnalba keltem. El akartam kapni Danielle–t, még futás előtt. Nem vagyok korán kelő, Eric, remélem, értékeli az áldozatom. Komolyan még a nap sem kelt fel. Beleléptem a cipőmbe és lerobogtam a lépcsőn. 

Amikor kiléptem azonnal észrevettem, hogy nyílik a szomszédos ház ajtaja is. Danielle, egy elnyúlt hosszú ujjút viselt, a haját lófarokba kötötte. A nadrágja rátapadt, de nem váltott ki belőlem semmit. Csak dühöt. Megigazította a fülében a fülhallgatót és elindult. Nem akartam halálra ijeszteni így lassan én is elindultam. Épp úgy sétáltam, hogy hamarabb kiérjek a járdára, mint ő a házunkhoz érne. Amikor észrevett a szeme tágra nyílt, de semmilyen más érzelem nem tükröződött rajta. Lelassított és vetett rám egy furcsa pillantást. Az inkább egy „dögölj meg” nézés volt, de megpróbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy ennyire irritálom. 

– Beszélhetnénk? – kérdeztem a házlépcsője fele intve. Danielle a szemeivel az útra intett. Majd nyújtózott egyet. 

Majdnem felröhögtem. 

– Kizárt, hogy rohanjak utánad – ellenkeztem. Erre megvonta a vállát és elindult. Bekapcsolta a zenét, majd vetett rám a válla felett egy kihívó pillantást. 

Hitetlenkedve csóváltam meg a fejem. Danielle alakja egyre távolodott, én pedig zsörtölődve léptem be a házba, majd visszaájultam az ágyba. Eric alig tudott kirángatni nyolc előtt. 

Az iskolában persze nem láttam Danielle színét. Hallgattam a sikertelen próbálkozásomról, nem ismertem volna be, hogy egy hülye liba kikészít. Ehelyett megpróbáltam beilleszkedni. Lassan csak felvettem az itteni ritmust, de nem éreztem magam oda valónak. Most végre tudtam néhány srác nevét, és nem felejtettem el a hozzátartozó arcokat sem. Egyre többen köszöntek, és egyre több embert mondhattam a haveromnak. Minden nap szándékosan megfeledkeztem a reggeli kudarcokról, és este megpróbáltam elfojtani a késztetést, hogy felkeljek ismét és megpróbáljam. 

A következő hetekben ugyanaz a jelenet játszódott le hajnalba. Felkeltem, megvártam Danielle–t, és megkérdeztem, hogy beszélhetünk–e. A legtöbbször meg sem állt, hogy elmondjam, mit akarok, rendíthetetlenül futott. Máskor pedig a fülében bömbölő zenével megállt és pimasz vigyorral figyelt. Háromszor kezdtem neki, de egyre csak ingerültebb lettem. Láttam, hogy figyeli a szám, hogy leolvassa, mit akarok, de nem érdekelt. Odaléptem és kirántottam a füléből. 

Ha megszeppent sem mutatta. Olyan átkozott jól titkolta az érzelmeit! Ez bosszantott a legjobban. Olyan volt mintha a fallal beszélgetnék. Sejtem, hogy gonosz ribanc örökség. Olyan arc mimikája volt, mint Kristen Stewart–nak. 

– Ha azt mondom, hogy beszélünk, akkor azt csináljuk – morogtam a szemeibe nézve. 

Danielle ajkán gúnyos mosoly terpeszkedett. 

– Majd ha én mondom – vetette oda és meglépett mielőtt kinyöghettem volna valamit. 

Sok csúnya dologra gondoltam, miközben Danielle ismét meglógott előlem. 

– Azt hiszem, hogy ha beszélni akarsz, akkor futnod kell. – A hang irányába fordultam. Joe bácsi a verandán állt és a reggeli kávéját iszogatta. 

– Na, még mit nem – dünnyögtem és besiettem, rá se nézve Joe bácsira. 

Délután mégis futócipőt venni mentem és nem haza. Hazafelé sétálgattam, a kezembe az új cipőmmel, amikor észrevettem Rachelt. Megpróbáltam kikerülni, de észrevett. 

– Oh, seggfej – üdvözölt. – Merre? 

Rohadtul nem tetszett a hangneme és a becézései. Az iskolában Rachel miatt Dani megközelíthetetlen volt. Az egész flúgos bandától kirázott a hideg. 

– Rachel – a lehető legmegvetőbb hangomat használtam. – Meglep, hogy Dani nélkül látlak. 

Persze, hogy olyan dühös lett, hogy pipacs vörös lett a képe. Talált a hajával. 

– Meglep, hogy szinte rávettem Danielle–t, hogy végre ne hagyjon faképnél. De csak szinte – látványosan felsóhajtott és Danielle–hez méltó megvető pillantás kíséretében elindult az úton. Bakker, az utolsó esélyem épp most dübörög el a Roseberry utcán. Szitkozódni kezdtem, de nem siettem Rachel után. 

Szombaton ismét hajnalba keltem, azonban most futásra készen. Nem voltam elégedett az összhatással, de egy sóhajjal nyugtáztam az egészet és lesiettem, nehogy lekéssem. 

Nem úgy ment, ahogy terveztem. Úgy képzeltem, hogy békésen kocogunk egymás mellett, és végre rendezzük a dolgainkat, de koránt sem. Öt perc után már nem tudtam lépést tartani, kifulladtam. Rögtön megálltam. Danielle még csak hátra sem nézett. 

Három napig ez ment. Otthon megszállt módjára keresgéltem az interneten, hogy hogyan tudnék úgy futni, hogy utána nem akarok azon nyomban meghalni. Két órát tippekről olvastam, majd bezuhantam az ágyba. Reggel szinte magamtól ébredtem. Az izmaim sajogtak, olyan helyeken is, ahol abban a hitben voltam, hogy nincs is izom. A lépcsőn lejutni kínszenvedés volt, de ahogy mozogtam, lassan már nem tűnt annyira borzasztónak. A lépcsőn ücsörögtem, amikor Danielle hirtelen felbukkant a ház előtt. Körbenézett engem keresve. 

Akaratlanul is elmosolyodtam. Mintha megérezte volna, felnézett. Feltápászkodtam és ledöcögtem a lépcsőről. Danielle megvárt, egyszerre indultunk. 

Elismerésre méltóan sokáig bírtam. Mármint magamhoz képest. Danielle sokszor gyorsított majd lassított, de nem szólt hozzám, amiért nagyon hálás voltam. A tüdőm szúrt, de tovább hajtottam magam. 

– A francba – szinte kitörtem a nyakam, de sikerült megtartanom az egyensúlyom. 

Danielle hátra pillantott, majd amikor megbizonyosodott, hogy nem haltam szörnyet, ismét előre fordult. Tíz lépés után pedig a bordám iszonyatosan fájni kezdett. A tüdőmből kiszökött a levegő, azonnal megálltam. Alig bírtam levegőt venni, a látómezőmben apró pontok ugráltak. Összegörnyedten kapkodtam levegő után, minden egyes próbálkozással fájdalom hasított belém. 

– Egyenesedj ki – szólalt meg hirtelen Danielle mellettem. Mögém lépett. 

– Nem...tudok – krákogtam. 

– Muszáj. 

Így hát azt tettem, amit kért, de rohadtul kellemetlen volt. 

– Beszorult a levegő – suttogta. – Várj. 

Nem nagyon foglalkoztatott, hogy dadog–e vagy sem. Lehunytam a szemem és némán könyörögtem, hogy valami csoda folytán úgy tudjak levegőt venni, hogy ne okozzon fájdalmat. Danielle keze a vállamra siklott, majd megragadta a kézfejeim és óvatosan hátra húzta. Kényelmetlen volt, ösztönösen lazítani akartam. 

– Maradj – parancsoltam rám gyengéden Danielle. Úgy álltunk néhány másodpercig, a fájdalom enyhült. Végül elengedte a kezeim, és mellém lépett. Őszinte érdeklődéssel figyelt. Vagy nagyon reménykedett abban, hogy elpatkolok. 

– Jó? 

– Jobb, de még mindig fáj – préseltem ki magamból. 

Legszívesebben összegömbölyödtem volna az utca kellős közepén. Hülye ötleteid vannak Luke! 

Danielle elgondolkodva nézett rám. Végül megszólalt. 

– Tedd a kezed a bordád alá és hajolj előre. Ne... maradj egyenesen. Agghh – sóhajtott és megragadta a jobb kezem. A bordáim alá tette és megszorította. Utánoztam a mozdulatot, Danielle pedig a vállamra csúsztatva a kezét előre döntött. 

– Három mély levegő – utasított. 

Addig folytattam, amíg végre fellélegezhettem. Danielle keze még mindig a bordáimon tartó kezemen pihent. 

– Na? – kérdezte, és hátra lépett. 

– Soha többet nem futok – túrtam a hajamba. Az izzadtság cseppeket letöröltem a kézfejemmel. 

Danielle mindent tudó mosollyal fordult el tőlem. 

– Szóval akkor beszélhetünk? – kérdeztem reménykedve. Ha már ennyit szenvedtem… 

Danielle megfordult, és oldalra biccentette a fejét. Igennek vettem. 

– Szóval Eric–ről van szó – kezdtem, mintha Danielle arca egy kicsit megnyúlt volna. – Én nem akarom, hogy miattam érjen véget a barátságotok. Szóval ne kerüld el, ha vele vagyok. Komolyan. Nézd, én sajnálom, hogy beszóltam, de ilyen vagyok. 

Lassan bólintott, de nem volt meggyőződve. 

– Rendben, de tudod, hogy az emberek mennyi szemétséget képesek az ilyen vagyok, vagy az én véleményem címszó alatt kinyögni? – kérdezte tőle meg nem szokott indulatossággal. – Persze, hogy nem. 

Hátat fordított és teljes sebességre kapcsolva az ellentétes irányba rohant. 

Istenem miért is sikerülne nekem valami jól?

Erőfeszítés a békéért

And who I am today is worse than other times,

You don't know what I've done, I'm wanted and on the run. - Message Man

Nem tudtam szabadulni Eric szemrehányó pillantásaitól. Minden reggel érzékeltette velem, hogy mekkora seggfej vagyok. Dani kerülte Eric társaságát, ami nekem volt köszönhető. Nem éreztem magam annyira bűnösnek, egyszerűen lepergett volna rólam, ha otthon vagyok. Azonban nem voltam otthon, és sajnáltam Ericet. 

Néha kezdett betegesen sok lenni ez a Danielle, Eric téma, így szándékosan nem foglalkoztam vele. 

Nem volt időm mindig Ericen és Danielle–n tépelődni, mert így a félév kellős közepén a tanárok elvártak bizonyos dolgokat. Mint például, hogy tanuljak. Nevetségesnek találtam, hogy mennyire komolyan veszik. Az egyetemről harsogtak, és totálisan kikészítettek. A másik sulimba teljesen mindegy volt, hogy milyen tanuló vagyok. A pénz beszélt, az egyetemi helyem már megvolt. Nagyon szerettem volna otthon lenni, mert minden olyan könnyű volt. Az iskola, a banda, Amy…Azonban ahogy elnéztem, a heathcote–i iskola keresztbe tett. Ha megbuktatnak, nincs az a pénz amiért Ms. Leeks megkedvel és megkegyelmez. 

Egészen eddig őt utáltam a legjobban. A legjobban a zenetanárom kedveltem, ami nem volt meglepő. Nő létére – semmi szexizmus–, tökéletesen rendet tartott az osztályban. Annyi hangszeren játszott, hogy a két kezemen nem tudtam megszámolni. A jókedve magával ragadó volt, könnyen megütötte a közös hangot a diákokkal. Teljesen lenyűgözött. Eric nem volt hasonló véleményen. 

– Manipulál mindenkit – morogta, az óra után. – Csodálkozol? Ő az iskola pszichológusa. Dani ki nem állhatja. 

Ericre kaptam a tekintetem. Utáltam a pszichológiát. Felesleges és unalmas tantárgy volt, Eric pedig tudta ezt jól. Valószínűleg ezért csúszott ki a száján. 

– Danielle pszichológushoz jár? – Rick, a haverom tuti benyögte volna, hogy a csaj megfutott. Dili dokihoz járni márt ilyen korán? Mondjuk ráfért, ha nagyon őszinték akartunk lenni. Fura volt a viselkedése.

Eric gyorsított a léptein. Persze, hogy rögtön dobni akarta a témát. Utána eredtem, nem törődve azzal, hogy azt hiszik, hogy megőrültem. 

– Tanítja – terelte a témát, de láttam, hogy a fején találtam a szöget. Kicsit fájt, hogy nem bízik meg bennem annyira, hogy megosszon ennyi részletet velem, elvégre rokonok vagyunk vagy mi... Szóval egy fokkal jobban utáltam Danielle–t. Eric olyan feszült és távolságtartó lett, ha erről a dadogós csajról volt szó, hogy felment a cukrom. 

– Miért vagy ilyen, amikor róla van szó? – kérdeztem komoran. Igyekeztem lépést tartani vele. 

– Ilyen? – kérdezte fesztelennek mutatkozva. – Egyszerűen csak az zavar, hogy a két ember, akit a legjobban bírok, így állnak egymással. Választanom kellett te vagy ő. 

Furcsán pillantottam Ericre. Mi van? 

– Jártatok? 

Eric felnevetett. Nem tudom, hogy azért–e, mert a gondolat abszurd volt, vagy ennyire vaknak tűntem. 

– Danielle és én? – kérdezte szórakozottan a semmibe bámulva. – Nem, nem. Ő még egy menő. Még ha trónfosztott is. Én egy hatos vagyok, ő meg egy tízes. 

Felhorkantottam, Eric pedig felém fordult. Pillantása nem volt kedvesnek mondható. 

– Miért vagy ennyire elfogult vele kapcsolatban? – kérdeztem, ahelyett, hogy megjegyzést tettem volna Danielle–re. Ösztönösen undorodni kezdtem már a neve említésétől is. 

Eric felsóhajtott. Befordultunk a sarkon, az angol terem felé. 

– Danielle a legjobb barátom volt. Tudod, hogy mielőtt felkapta volna a fene nagy népszerűség. Én tényleg megértem, hogy muszáj néhány elvárásnak megfelelnie, de már nem az a lány volt, akit szerettem. 

Némán vártam, hogy folytassa. 

– Egyszerűen eltűnt – tűnődött hangosan. – Vagy talán soha nem is létezett. Mindegy is. Barátok vagyunk, de már nem olyan, mint régen. Te is sejted, hogy trónfosztott lett, így be kell érnie velünk – vonta meg a vállát. 

Váratlanul megállt a terem előtt. Benéztem a félig üres osztályterembe, majd Ericre pillantottam. Olyan furcsa ő is. 

– Milyen órád lesz? – kérdezte hirtelen témát váltva Eric. 

Majdnem zavarba jöttem. Csak majdnem. 

– Semmilyen – hazudtam könnyedén. 

Pszichológia volt, amit nem a zenetanárnő tartott. Szóval nem volt kedvem bemenni. Már egy hónapja itt voltam, és rendszeresen kihagytam az órát. Semmi gond nem volt belőle. Szóval most sem lesz. Ericnek fogalma sem volt, hogy minden szerdán ellógom az utolsó órát, és igyekeztem, hogy ez így is maradjon. 

– Nos, akkor találkozunk otthon – búcsúzott gyanútlanul. 

Belépett a nyitott ajtón, majd váratlanul visszafordult. – Figyelj Luke, én téged választottalak. Esetleg ha felmerült volna benned a kérdés. 

És becsukta maga mögött az ajtót. Gyötrődötten indultam haza. Miért nehezíti meg a dolgom? 

Akkor döntöttem el, hogy beszélek Danielle–el, amikor láttam őket együtt hazajönni. A ház előtt álltak és elég nyomorultul néztek ki mindketten. Eric felpillantott az ablak felé. Nem mozdultam. Danielle követte a pillantását, és rögtön elkomorodott. Intett Eric–nek és besietett a házba. Eric ott maradt és Danielle után bámult. Sütött róla, hogy lassan kikészül. 

Felhívtam a bátyám, hogy tanácsot kérjek, nem akartam teljesen elkúrni, még pedig mindig ez lett a vége, ha megpróbáltam helyrehozni valamit. 

- Jack, hogy kell úgy bocsánatot kérni, hogy nem lesz rosszabb a helyzet, mint eddig? – tettem fel a kérdést, mire harsány nevetést kaptam válaszul. 

- Pénzzel – vihogott, apám komoly hangját imitálva. – Egy Hemmings nem kér bocsánatot Luke! 

Máskor viccesnek találtam volna, hogy apa pontosan így beszélt, de most nem voltam olyan hangulatban, hogy a Hemmings hagyományokat taglaljam. Fáradtan megdörzsöltem az arcom. 

- Jack halálosan komoly vagyok – morogtam, hogy végre komolyan vegyen. 

Abbahagyta a nevetést, és kifújta a levegőt. 

- Őszinte vagy, de nem azon a módon, ahogy szoktál. És kinyögöd, hogy bocs. Nem igazán van módja Luke. Ha nem szívesen kérsz bocsánatot, akkor ne kezdj magyarázkodni, hanem csak mondd ki. Soha sem könnyű bocsánatot kérni. De csak ez erős emberek képesek rá. 

- Mióta vagy ilyen bölcs Jack? – kérdeztem hitetlenkedve. 

- Tudod Facebookon az idézetes oldalak jó mesterek. Csak szelektálni kell – válaszolta fojtott hangon. Nem kellett sokáig várnom nevetésben tört ki. 

Amikor leraktam a telefont, rájöttem, hogy egyáltalán nem segített ez a beszélgetés. Van miért bocsánatot kérnem? Nem, nincs. Akkor meg mi a francot kell tennem, hogy minden rendbe jöjjön. 

Szóval másnap hajnalba keltem. El akartam kapni Danielle–t, még futás előtt. Nem vagyok korán kelő, Eric, remélem, értékeli az áldozatom. Komolyan még a nap sem kelt fel. Beleléptem a cipőmbe és lerobogtam a lépcsőn. 

Amikor kiléptem azonnal észrevettem, hogy nyílik a szomszédos ház ajtaja is. Danielle, egy elnyúlt hosszú ujjút viselt, a haját lófarokba kötötte. A nadrágja rátapadt, de nem váltott ki belőlem semmit. Csak dühöt. Megigazította a fülében a fülhallgatót és elindult. Nem akartam halálra ijeszteni így lassan én is elindultam. Épp úgy sétáltam, hogy hamarabb kiérjek a járdára, mint ő a házunkhoz érne. Amikor észrevett a szeme tágra nyílt, de semmilyen más érzelem nem tükröződött rajta. Lelassított és vetett rám egy furcsa pillantást. Az inkább egy „dögölj meg” nézés volt, de megpróbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy ennyire irritálom. 

– Beszélhetnénk? – kérdeztem a házlépcsője fele intve. Danielle a szemeivel az útra intett. Majd nyújtózott egyet. 

Majdnem felröhögtem. 

– Kizárt, hogy rohanjak utánad – ellenkeztem. Erre megvonta a vállát és elindult. Bekapcsolta a zenét, majd vetett rám a válla felett egy kihívó pillantást. 

Hitetlenkedve csóváltam meg a fejem. Danielle alakja egyre távolodott, én pedig zsörtölődve léptem be a házba, majd visszaájultam az ágyba. Eric alig tudott kirángatni nyolc előtt. 

Az iskolában persze nem láttam Danielle színét. Hallgattam a sikertelen próbálkozásomról, nem ismertem volna be, hogy egy hülye liba kikészít. Ehelyett megpróbáltam beilleszkedni. Lassan csak felvettem az itteni ritmust, de nem éreztem magam oda valónak. Most végre tudtam néhány srác nevét, és nem felejtettem el a hozzátartozó arcokat sem. Egyre többen köszöntek, és egyre több embert mondhattam a haveromnak. Minden nap szándékosan megfeledkeztem a reggeli kudarcokról, és este megpróbáltam elfojtani a késztetést, hogy felkeljek ismét és megpróbáljam. 

A következő hetekben ugyanaz a jelenet játszódott le hajnalba. Felkeltem, megvártam Danielle–t, és megkérdeztem, hogy beszélhetünk–e. A legtöbbször meg sem állt, hogy elmondjam, mit akarok, rendíthetetlenül futott. Máskor pedig a fülében bömbölő zenével megállt és pimasz vigyorral figyelt. Háromszor kezdtem neki, de egyre csak ingerültebb lettem. Láttam, hogy figyeli a szám, hogy leolvassa, mit akarok, de nem érdekelt. Odaléptem és kirántottam a füléből. 

Ha megszeppent sem mutatta. Olyan átkozott jól titkolta az érzelmeit! Ez bosszantott a legjobban. Olyan volt mintha a fallal beszélgetnék. Sejtem, hogy gonosz ribanc örökség. Olyan arc mimikája volt, mint Kristen Stewart–nak. 

– Ha azt mondom, hogy beszélünk, akkor azt csináljuk – morogtam a szemeibe nézve. 

Danielle ajkán gúnyos mosoly terpeszkedett. 

– Majd ha én mondom – vetette oda és meglépett mielőtt kinyöghettem volna valamit. 

Sok csúnya dologra gondoltam, miközben Danielle ismét meglógott előlem. 

– Azt hiszem, hogy ha beszélni akarsz, akkor futnod kell. – A hang irányába fordultam. Joe bácsi a verandán állt és a reggeli kávéját iszogatta. 

– Na, még mit nem – dünnyögtem és besiettem, rá se nézve Joe bácsira. 

Délután mégis futócipőt venni mentem és nem haza. Hazafelé sétálgattam, a kezembe az új cipőmmel, amikor észrevettem Rachelt. Megpróbáltam kikerülni, de észrevett. 

– Oh, seggfej – üdvözölt. – Merre? 

Rohadtul nem tetszett a hangneme és a becézései. Az iskolában Rachel miatt Dani megközelíthetetlen volt. Az egész flúgos bandától kirázott a hideg. 

– Rachel – a lehető legmegvetőbb hangomat használtam. – Meglep, hogy Dani nélkül látlak. 

Persze, hogy olyan dühös lett, hogy pipacs vörös lett a képe. Talált a hajával. 

– Meglep, hogy szinte rávettem Danielle–t, hogy végre ne hagyjon faképnél. De csak szinte – látványosan felsóhajtott és Danielle–hez méltó megvető pillantás kíséretében elindult az úton. Bakker, az utolsó esélyem épp most dübörög el a Roseberry utcán. Szitkozódni kezdtem, de nem siettem Rachel után. 

Szombaton ismét hajnalba keltem, azonban most futásra készen. Nem voltam elégedett az összhatással, de egy sóhajjal nyugtáztam az egészet és lesiettem, nehogy lekéssem. 

Nem úgy ment, ahogy terveztem. Úgy képzeltem, hogy békésen kocogunk egymás mellett, és végre rendezzük a dolgainkat, de koránt sem. Öt perc után már nem tudtam lépést tartani, kifulladtam. Rögtön megálltam. Danielle még csak hátra sem nézett. 

Három napig ez ment. Otthon megszállt módjára keresgéltem az interneten, hogy hogyan tudnék úgy futni, hogy utána nem akarok azon nyomban meghalni. Két órát tippekről olvastam, majd bezuhantam az ágyba. Reggel szinte magamtól ébredtem. Az izmaim sajogtak, olyan helyeken is, ahol abban a hitben voltam, hogy nincs is izom. A lépcsőn lejutni kínszenvedés volt, de ahogy mozogtam, lassan már nem tűnt annyira borzasztónak. A lépcsőn ücsörögtem, amikor Danielle hirtelen felbukkant a ház előtt. Körbenézett engem keresve. 

Akaratlanul is elmosolyodtam. Mintha megérezte volna, felnézett. Feltápászkodtam és ledöcögtem a lépcsőről. Danielle megvárt, egyszerre indultunk. 

Elismerésre méltóan sokáig bírtam. Mármint magamhoz képest. Danielle sokszor gyorsított majd lassított, de nem szólt hozzám, amiért nagyon hálás voltam. A tüdőm szúrt, de tovább hajtottam magam. 

– A francba – szinte kitörtem a nyakam, de sikerült megtartanom az egyensúlyom. 

Danielle hátra pillantott, majd amikor megbizonyosodott, hogy nem haltam szörnyet, ismét előre fordult. Tíz lépés után pedig a bordám iszonyatosan fájni kezdett. A tüdőmből kiszökött a levegő, azonnal megálltam. Alig bírtam levegőt venni, a látómezőmben apró pontok ugráltak. Összegörnyedten kapkodtam levegő után, minden egyes próbálkozással fájdalom hasított belém. 

– Egyenesedj ki – szólalt meg hirtelen Danielle mellettem. Mögém lépett. 

– Nem...tudok – krákogtam. 

– Muszáj. 

Így hát azt tettem, amit kért, de rohadtul kellemetlen volt. 

– Beszorult a levegő – suttogta. – Várj. 

Nem nagyon foglalkoztatott, hogy dadog–e vagy sem. Lehunytam a szemem és némán könyörögtem, hogy valami csoda folytán úgy tudjak levegőt venni, hogy ne okozzon fájdalmat. Danielle keze a vállamra siklott, majd megragadta a kézfejeim és óvatosan hátra húzta. Kényelmetlen volt, ösztönösen lazítani akartam. 

– Maradj – parancsoltam rám gyengéden Danielle. Úgy álltunk néhány másodpercig, a fájdalom enyhült. Végül elengedte a kezeim, és mellém lépett. Őszinte érdeklődéssel figyelt. Vagy nagyon reménykedett abban, hogy elpatkolok. 

– Jó? 

– Jobb, de még mindig fáj – préseltem ki magamból. 

Legszívesebben összegömbölyödtem volna az utca kellős közepén. Hülye ötleteid vannak Luke! 

Danielle elgondolkodva nézett rám. Végül megszólalt. 

– Tedd a kezed a bordád alá és hajolj előre. Ne... maradj egyenesen. Agghh – sóhajtott és megragadta a jobb kezem. A bordáim alá tette és megszorította. Utánoztam a mozdulatot, Danielle pedig a vállamra csúsztatva a kezét előre döntött. 

– Három mély levegő – utasított. 

Addig folytattam, amíg végre fellélegezhettem. Danielle keze még mindig a bordáimon tartó kezemen pihent. 

– Na? – kérdezte, és hátra lépett. 

– Soha többet nem futok – túrtam a hajamba. Az izzadtság cseppeket letöröltem a kézfejemmel. 

Danielle mindent tudó mosollyal fordult el tőlem. 

– Szóval akkor beszélhetünk? – kérdeztem reménykedve. Ha már ennyit szenvedtem… 

Danielle megfordult, és oldalra biccentette a fejét. Igennek vettem. 

– Szóval Eric–ről van szó – kezdtem, mintha Danielle arca egy kicsit megnyúlt volna. – Én nem akarom, hogy miattam érjen véget a barátságotok. Szóval ne kerüld el, ha vele vagyok. Komolyan. Nézd, én sajnálom, hogy beszóltam, de ilyen vagyok. 

Lassan bólintott, de nem volt meggyőződve. 

– Rendben, de tudod, hogy az emberek mennyi szemétséget képesek az ilyen vagyok, vagy az én véleményem címszó alatt kinyögni? – kérdezte tőle meg nem szokott indulatossággal. – Persze, hogy nem. 

Hátat fordított és teljes sebességre kapcsolva az ellentétes irányba rohant. 

Istenem miért is sikerülne nekem valami jól?