Trauma

For the love of god, will you bite your tongue - Bring me the horizon // Go to hell for heaven's sake

Danielle betartotta az ígéretét. Hétfőn együtt ültünk ebédkor. Amikor Rachel megjelent, hogy az asztalhoz hívjon, Eric elkomorodott.

– Nem hagyom egyedül Luke–ot – utasította el rögvest.

Rachel megforgatta a szemét.

– Hozd a kutyuskád, mit bánom – vetette oda és visszaszökdécselt az asztalukhoz. Eric rám függesztette a kék szemeit, láttam, hogy tépelődik.

– Ne várakoztasd meg a kis boszorkákat – löktem oldalba.

Eric úgy indult el mintha a világterhét cipelné a vállain. Köszönt a négyfős asztal társaságnak, és leereszkedett Marc jobb oldalára, szemben Danielle–lel. Nekem meg maradt a hely Danielle és Rachel között. Szívesebben ettem volna szusit, mintsem a két boszorka közé ereszkedjek.

Danielle araszolt néhány centit, hogy elférjek. Rachel szándékosan nem mozdult.

Megpróbáltam úgy leülni, hogy ne lökjem le Rachelt, pedig nagyon megérdemelte volna. Danielle kedvtelenül turkálta a salátáját, szinte nem is evett belőle. Marc beszédbe elegyedett Eric–kel, én pedig a szendvicsembe temetkeztem. Sem Danielle, sem Rachel nem vette a fáradtságot, hogy hozzám szóljon. Unottan rágtam, amikor elkaptam Carl pillantását. Az asztal szélén ült, szemben Rachel–lel. A szájába dobott egy hasábburgonyát és jó alaposan megrágta.

– Hogy tetszik a suli, Luke? – kérdezte, mire Rachel megfeszült mellettem. Vetettem egy gyors pillantást a jobbomon ülő lányra. Az arcán düh és hitetlenkedés keveredett. Carl ügyet sem vetett rá, érdeklődve várta a válaszom.

– Hiányzik a régi iskolám – válaszoltam inkább. – Nem igazán szoktam hozzá azt hiszem az itteni dolgokhoz.

Carl megértően bólogatott, és miközben újabb hasábburgonyát szúrt a villájára Rachel–re nézett.

– Mi van már? – sóhajtotta meglátva az arcát. A villáját leengedte és évődő pillantást vetett a lányra.

Tudjátok, azt hittem, hogy amint elhal a beszéd az asztalnál, zavarba jön és inkább a szendvicsének szenteli a figyelmét, de nem. Rachel szeme Carl–ra villant és kiegyenesedett.

– Érdekel bátyuskám, hogy mi van? – kérdezte édesen vigyorogva. Éreztem a hangjában a feszültséget. – Nos, az, hogy nem ezt beszéltük meg.

Carl rám pillantott, majd vissza a húgára. Lemondóan megrázta a fejét és újra enni kezdett. Rachel pedig felkapta a táskáját és kiviharzott az ebédlőből. A szendvicsét érintetlenül ott hagyta az asztalon.

Danielle a vörös lány után bámult, egy pillanatig azt hittem, hogy utána megy, de megeresztett egy halk sóhajt és eltolta a salátáját.

– Szeretné valamelyikötök? – kérdezte alig hallhatóan. Egy pillanatig azt hittem, hogy senki sem hallotta rajtam kívül, de Marc már nyúlt is a saláta után. Megköszönte Danielle–nek.

– Rohadt éhes vagyok – magyarázta majd neki fogott enni.

Carl megforgatta a szemét.

– Két szünettel ezelőtt benyomtál három Snickers–et és percek alatt befaltál egy hamburgert. Esetleg nem szeretnéd Rachel mogyoróvajas szendvicsét is?

Marc szeme felcsillant. Átnyúlt az asztalon és elvette a szendvicset. Danielle kuncogni kezdett, akárcsak Eric. Carl lemondóan megrázta a fejét, amint Marc, a húga szendvicsét kibontotta.

– Undorító vagy – jegyezte meg, ahogy Marc beleharapott a szendvicsbe és a szájába gyömöszölt egy saláta levelet. Még az én gyakorlott gyomrom is felfordult.

– Szóval ma suli után bemegyek a hangszerüzletbe, jössz Carl? – Marc nem zavartatta magát. Nyitott szájjal rágott, a zöldes kenyér massza nagyszerűen látszott. Abbahagytam a szendvics evést, egyszerűen elment az étvágyam.

– Nem – válaszolta komoran és beletúrt a vöröses–barna a hajába. – Háromig vagyok.

Eric szinte azonnal válaszolt, ahogy Marc ránézett.

– Én is.

Marc reménykedve Danielle–re pillantott. Danielle egy halvány mosoly kíséretében megrázta a fejét.

Marc összecsukta a száját és lehorgasztotta a fejét.

Egy pillanatig mérlegeltem, majd megszólaltam:

– Én szívesen elmennék veled. Szükségem van néhány új pengetőre – magyaráztam. Marc izgatott nézett rám. Ha eddig nem is kedvelt, most már barátságosan mosolygott rám.

– Ez klassz Pfluke – csámcsogott, mire Danielle csilingelően nevetni kezdett. Carl oldalba lökte a barátját. Mire az becsukta a száját.

Másnap nem úgy keltem fel, hogy az igazgatóiban fogok kikötni. Persze ki kel így? Gyanútlanul sétáltam irodalomra, amikor az igazgató lecsapott rám. Most sem volt szimpatikusabb, mint amikor először találkoztam vele. Szigorú arcvonással beintett az irodába, sejtem, hogy egész reggel engem lesett. Követtem, és épp azon voltam, hogy egyből tagadjak, vagy várjam meg, amíg megvádolnak. Régen mindig azonnal tagadtam mindent, de a régi igazgatóval könnyű volt lerendezni a dolgokat. Jó fej volt, nem, mint Mr Wade. Amint leültem, Mr Wade rosszalló pillantással meredt rám.

– Miért nem vezettem be az egyenruhát? – morogta és megdörzsölte az állát.

Jobbnak láttam nem válaszolni, így követve a "pofa be"taktikát csendben ültem és vártam, hogy a nyakamba boruljon a bili.

– Tudod miért vagy itt? – Nem válaszoltam. – Esetleg mond neked valamit a Mr Sudern név?

Nem szerettem volna az orrára kötni, hogy igen is sokat mond, csak nem épp, úgy ahogyan reméli. Ha arra kíváncsi, hogy a diákok hogyan emlegetik akkor igencsak sokat tudtam volna mondani.

– Nem – válaszoltam egy vállrántás kíséretében.

– Nem, uram – korrigált, én pedig ismét megrántottam a vállam. Miért van szüksége arra, hogy egy csapat takony kölyök uramozza, hacsak nem önbizalom hiányos az "uram"?

Résnyire összeszűkült a szeme.

– Ajánlom, hogy részt vegyen a következő órán. – A hangja monoton volt, de éreztem, hogy pengeélen táncolok. – A tanár úrra bízom a büntetést vagy akármit is eszel ki számodra. Lódulj, nem akarlak többet itt látni Hemmings...

Vadul pislogtam, mire Mr Wade felém lövellt egy gyilkos pillantást. Felegyenesedtem és kisiettem onnan. Morogva igyekeztem irodalomra. Letoltak, amiért késtem, így begyűjtöttem a sokadik hiányzásom, de egy szóval sem mondtam, hogy hol jártam és miért késtem. Na, még mit nem.

Az érzés milliószor rosszabb volt, mint azt vártam volna. Az agyam ösztönösen a kijárat felé vitt volna, mert nekem kettőkor vége volt az iskolának. Azonban, ahogy a pszichológia terem felé caplattam eluralkodott rajtam kétségbeesés. Kísértésbe estem, de nem akartam, hogy a szüleim tudomást szerezzenek erről. Sejtettem, hogy a "mi megmondtuk" monológ jött volna, és igazán nem hiányzott. Egy óra...Kibírom, ösztönöztem magam, de megálltam a folyosón és megvártam, amíg becsengetnek. A diákok eliszkoltak mellettem, nem akartak késni. Vajon őket is megfenyegette Mr Wade? A folyosó tíz perc múlva kongott az ürességtől. Rávettem magam és lassan az ajtóig sétáltam. Ott hezitáltam, de egy nagy sóhaj kíséretében belöktem az ajtót. Minden pillantás rám szegeződött, a terembe elhalt a zsivaj. Mr Sudern felpillantott rám, majd elmosolyodott. Nagyot nyeltem, egyáltalán nem az a "kedves" mosoly volt, hanem az a "a végsőkig kínozlak majd és élvezni fogom" típusú volt. Majd a pillantásom a legelső padra esett. Az egyetlen üres hely. Nem hiszem el. Vigyort erőltettem az arcomra, ahogy becsuktam magam mögött az ajtót.

– Alkossatok kétfős csoportokat – adta ki az utasítást Sudern tanár úr.

Az órára tévedt a pillantásom. Öt perce csengettek be, és azt hittem, hogy nem lesz már vége.

A teremben izgatott csivitelés támadt. Székek nyikordultak, ahogy felálltak, hogy elrendeződjenek a klikkekbe. Én csendesen figyeltem, ahogy mindenki megtalálja a párját. Húszon kilencen vagyunk, így valakinek mindig nem jut pár. Az elmúlt években mindig volt párom, de ahogy elnéztem a rendeződést rájöttem egy nyilvánvaló dologra. Nekem nem fog jutni pár. Beletörődve dőltem hátra és a pszichológia tanárra nézem. Hónapokkal ezelőtt nem volt ilyen problémám. Utáltam a pármunkát, azt hittem, hogy soha többé nem kel majd csinálni. Főleg nem a vége felé. Eddig valahogy kibírtam.

– Akkor megvagytok – dörzsölte össze a tenyerét, de megakadt rajtam a szeme. – Danielle, neked nem jutott társ? – kérdezte a nyilvánvalót, ennek ellenére megráztam a fejem. – Nos, akkor segíteni fogsz nekem.

Erre kuncogás támadt, amitől felment a pumpám. Előre dőltem és a tenyeremre támasztottam a fejem.

Sudern tanár odasétált és azt kezdte magyarázni, hogy mi a feladatom. Nem sikerült még rátérnie a lényegre, amikor kopogás hallatszott és nyílt az ajtó. Luke lépett be rajta. Azt hittem, hogy kiesek a padból. Reméltem, hogy csak betért, mert valamelyik tanár átküldte, de Mr Sudern melegen a belépőre mosolygott.

– Hemmings, soha jobbkor – hagyta el a padom Sudern tanár úr szinte megkönnyebbülve. – Jöjjön ide. Danielle, itt a társa.

Luke vigyorogva sétált be a terembe és lehuppant mellém. Nincs itt két hónapja, de már mindenki tudja a nevét. Érdekes módon a szürke kis egereket senki sem veszi észre, ha nem követnek el orbitális hibát. Mint például a cicákkal akarnak játszani. Tiffany előszeretettel emlegette a gonosz sleppet vadmacskaként, szóval helytállónak tűnt ez az átvitt értelmű feltételezés.

Luke lepottyant mellém, a szék nyikorgott a súlya alatt. Szinte hitetlenkedve néztem rá.

– Szia! – villantott rám egy mosolyt. Engem nézett és a reakciómon szórakozott. Nem tudtam összeszedni magam annyira, hogy számon kérjem. Eddig hol volt? Most mit csinál itt? Ehelyett becsuktam a szám, és a kezembe vettem a tollam.

– Oh Danielle látom, hogy majd' meghalsz az elfojtott kérdéseidtől – forgatta meg a szemét. Közelebb hajolt és a kezével eltakarta a száját.

– Képzeld ellógtam minden egyes órát. Bizony. És hát Mr Wade tudomást szerzett róla, hogy nem vagyok kettőtől iskolában, szóval ma itt vagyok. Izgi mi?

Eric említette, hogy Luke előszeretettel ellógja az olyan tárgyakat, amik untatják. Nem akartam tudni, hogy mennyiről lóg el.

– Muszáj pont most órára jönnöd? – kérdezem felvonva a szemöldököm. – Erictől tudom, hogy nem épp a kedvenc tantárgyad.

– Nem volt jobb dolgom – vonta meg a vállát. A mozdulatából sütött a hanyagság, amitől viszketni kezdett az orrom hegye. Megcsóváltam a fejem és előre fordultam. Egészen addig a táblát bámultam, pontosabban a feladat vázlatát, amíg Luke nem kezdett zörögtetni és mocorogni, amitől az egész asztal mozgott.

Előszedte a füzetét és a könyvét. Nem hittem el, hogy matekot hozott. Majdnem felnevettem, de még idejében sikerült elfojtanom, így csak egy horkantás lett belőle. Luke megállt a mozdulat közepén.

– Mi az? – nézett rám tágra nyílt szemekkel.

A tanár elkezdett magyarázni, legfőképp a túlbuzgók kérdéseire válaszolt. Nem igazán érdekelt, hogy mit okoskodnak a többiek, ha úgy is elmondja amint befejezte a vázlatot.

– Te tudod egyáltalán milyen óra ez? – suttogtam, kényszerítve magam, hogy ne kezdjek nevetni.

– Matek – körbenézett, hogy megerősítést nyerjen. – Nem matek. Akkor mi?

– Pszichológia – válaszoltam. – Igazán nagyszerű, jobb lett volna, ha egyedül maradok.

– Szerintem is – süllyesztette el a táskájába a matekot.

Sudern jobban ki sem tudott volna tolni velem. Feljegyzéseket kellett készítenünk társunk nonverbális, és paraverbális kommunikációjáról. Olyan átkozottul nehéz lesz Luke–kal!

A tanár kiosztott korlapokhoz hasonló papírokat, amit ki kellett töltenünk, a hátára pedig megírni az észrevételeket. Milliónyi tennivaló akadt volna, ha végre felébredtem volna a kábulatból.

– Tehát leírni és elkülöníteni a jeleket, és megmagyarázni őket! Az óra végén jegyet kaptok.

Többen nem örültek az óra végi díjazásnak. Köztük Luke sem. Én még mindig elképedten meredtem a kezembe tartott lapra, szinte idegennek tűntek a szavak, amiket nagyon is jól ismertem. Az óra vészesen haladni látszott.

– Egy órára jövök be és azon is jegyet kapok... – csóválta a fejét és lemondóan az asztalra feküdt.

Sértett, hogy azt gondolja, hogy nem lesz kitűnő a jegyünk. Azonnal észhez tértem a kábulatból, és megacéloztam magam. Elővettem az operatív énem és készen álltam munkához látni.

– Ha velem vagy, akkor a legjobb jegyet kapsz. Világos?

Név: Luke Hemmings, kor: 18.

Gyorsan töltöttem ki az általános adatokat. Láttam azonban, hogy Luke gondban van. Nem hittem el, hogy a francot szöszöl még az első oldalon, amikor a neheze még hátra van.

Közelebb hajoltam, és megpróbáltam ignorálni Luke étvágygerjesztő illatát. Hamar kiürült az agyamból az illata, amint megláttam a lapot.

– Tényleg csak azt tudod, hogy Danielle a nevem? – olvastam le a kitöltött adatot. – Ha egy órára járunk, akkor valószínűleg egy korúak is vagyunk.

Luke – kis segítséggel – kitöltötte. Tíz percet vesztettünk azzal, hogy a szájába rágtam a feladatot. Olyan kevés időnk volt!

– Nézz rám, és meg ne mozdulj, amíg nem szólok.

Luke engedelmesen rám emelte a tekintetét. Vadul körmöltem a jeleket és azok jelentését. Luke megunta húsz perc után, a csendet, így közel hajolt, és olvasni kezdte. Megforgattam a szemem.

– Szóltam, hogy megmozdulhatsz?

Luke azonban nem hatódott meg. Szemei oldalirányba mozogtak, ahogy olvasott. Beharaptam az ajkam.

– Mi az, hogy "pupillatágulás"? Meg, hogy feltehetően izgalmi állapot, vagy drogfogyasztás eredménye? – Luke várta a válaszom.

– A pupilla négyszeresre is megtágulhat – kezdtem halkan. Összpontosítottam, hogy ne dadogva mondjam. – Flörtölésnél gyakori jelenség. Na meg, ha drogot fogyasztasz.

– Vagy simán ilyen a szemem?

Megráztam a fejem. Ha ilyen is, akkor mit írok a lapra? Nem akarom a szükségesnél tovább bámulni.

– Máskor. Nem. Ilyen. – tagolnom kellett, mert éreztem, hogy dadogni fogok. Nem akartam Luke előtt dadogni. Ez még a szokásos dadogásnál is megalázóbb volt, és ez ahhoz vezetett, hogy csak dadogtam. A lehető legintenzívebben és érthetetlen módon.

– Nem tudom, hogy szomorú legyek, vagy boldog. – Kérdőn néztem rá, mire rám vigyorgott. – Tudod, hogy mekkora a szembogaram, ami azt jelenti, hogy igenis bámulsz. A másik, meg, hogy drogot fogyasztanék...nos, nem csípem a tudatmódosító szereket. Világos?

Luke is nekikezdett írni, ami valljuk be felkeltette az érdeklődésem. Arra számítottam, hogy valami marhaságot ír, hétköznapi nyelven, vagy valami értelmeset. Egyikben sem volt igazam.

– Mi az, hogy dadogás, túl sok információ felvétele? Vagy esetleges mély trauma? Érzelmi zavarodottság – csattantam fel, úgy éreztem jogosan. – Ez túlmegy minden határon Hemmings.

Úgy éreztem, hogy lelepleztek, nem bírtam tovább.

Felpattantam és kiviharoztam a teremből. Tettem magasról az órára, a tanárra, és főleg Luke–ra.

Trauma

For the love of god, will you bite your tongue - Bring me the horizon // Go to hell for heaven's sake

Danielle betartotta az ígéretét. Hétfőn együtt ültünk ebédkor. Amikor Rachel megjelent, hogy az asztalhoz hívjon, Eric elkomorodott.

– Nem hagyom egyedül Luke–ot – utasította el rögvest.

Rachel megforgatta a szemét.

– Hozd a kutyuskád, mit bánom – vetette oda és visszaszökdécselt az asztalukhoz. Eric rám függesztette a kék szemeit, láttam, hogy tépelődik.

– Ne várakoztasd meg a kis boszorkákat – löktem oldalba.

Eric úgy indult el mintha a világterhét cipelné a vállain. Köszönt a négyfős asztal társaságnak, és leereszkedett Marc jobb oldalára, szemben Danielle–lel. Nekem meg maradt a hely Danielle és Rachel között. Szívesebben ettem volna szusit, mintsem a két boszorka közé ereszkedjek.

Danielle araszolt néhány centit, hogy elférjek. Rachel szándékosan nem mozdult.

Megpróbáltam úgy leülni, hogy ne lökjem le Rachelt, pedig nagyon megérdemelte volna. Danielle kedvtelenül turkálta a salátáját, szinte nem is evett belőle. Marc beszédbe elegyedett Eric–kel, én pedig a szendvicsembe temetkeztem. Sem Danielle, sem Rachel nem vette a fáradtságot, hogy hozzám szóljon. Unottan rágtam, amikor elkaptam Carl pillantását. Az asztal szélén ült, szemben Rachel–lel. A szájába dobott egy hasábburgonyát és jó alaposan megrágta.

– Hogy tetszik a suli, Luke? – kérdezte, mire Rachel megfeszült mellettem. Vetettem egy gyors pillantást a jobbomon ülő lányra. Az arcán düh és hitetlenkedés keveredett. Carl ügyet sem vetett rá, érdeklődve várta a válaszom.

– Hiányzik a régi iskolám – válaszoltam inkább. – Nem igazán szoktam hozzá azt hiszem az itteni dolgokhoz.

Carl megértően bólogatott, és miközben újabb hasábburgonyát szúrt a villájára Rachel–re nézett.

– Mi van már? – sóhajtotta meglátva az arcát. A villáját leengedte és évődő pillantást vetett a lányra.

Tudjátok, azt hittem, hogy amint elhal a beszéd az asztalnál, zavarba jön és inkább a szendvicsének szenteli a figyelmét, de nem. Rachel szeme Carl–ra villant és kiegyenesedett.

– Érdekel bátyuskám, hogy mi van? – kérdezte édesen vigyorogva. Éreztem a hangjában a feszültséget. – Nos, az, hogy nem ezt beszéltük meg.

Carl rám pillantott, majd vissza a húgára. Lemondóan megrázta a fejét és újra enni kezdett. Rachel pedig felkapta a táskáját és kiviharzott az ebédlőből. A szendvicsét érintetlenül ott hagyta az asztalon.

Danielle a vörös lány után bámult, egy pillanatig azt hittem, hogy utána megy, de megeresztett egy halk sóhajt és eltolta a salátáját.

– Szeretné valamelyikötök? – kérdezte alig hallhatóan. Egy pillanatig azt hittem, hogy senki sem hallotta rajtam kívül, de Marc már nyúlt is a saláta után. Megköszönte Danielle–nek.

– Rohadt éhes vagyok – magyarázta majd neki fogott enni.

Carl megforgatta a szemét.

– Két szünettel ezelőtt benyomtál három Snickers–et és percek alatt befaltál egy hamburgert. Esetleg nem szeretnéd Rachel mogyoróvajas szendvicsét is?

Marc szeme felcsillant. Átnyúlt az asztalon és elvette a szendvicset. Danielle kuncogni kezdett, akárcsak Eric. Carl lemondóan megrázta a fejét, amint Marc, a húga szendvicsét kibontotta.

– Undorító vagy – jegyezte meg, ahogy Marc beleharapott a szendvicsbe és a szájába gyömöszölt egy saláta levelet. Még az én gyakorlott gyomrom is felfordult.

– Szóval ma suli után bemegyek a hangszerüzletbe, jössz Carl? – Marc nem zavartatta magát. Nyitott szájjal rágott, a zöldes kenyér massza nagyszerűen látszott. Abbahagytam a szendvics evést, egyszerűen elment az étvágyam.

– Nem – válaszolta komoran és beletúrt a vöröses–barna a hajába. – Háromig vagyok.

Eric szinte azonnal válaszolt, ahogy Marc ránézett.

– Én is.

Marc reménykedve Danielle–re pillantott. Danielle egy halvány mosoly kíséretében megrázta a fejét.

Marc összecsukta a száját és lehorgasztotta a fejét.

Egy pillanatig mérlegeltem, majd megszólaltam:

– Én szívesen elmennék veled. Szükségem van néhány új pengetőre – magyaráztam. Marc izgatott nézett rám. Ha eddig nem is kedvelt, most már barátságosan mosolygott rám.

– Ez klassz Pfluke – csámcsogott, mire Danielle csilingelően nevetni kezdett. Carl oldalba lökte a barátját. Mire az becsukta a száját.

Másnap nem úgy keltem fel, hogy az igazgatóiban fogok kikötni. Persze ki kel így? Gyanútlanul sétáltam irodalomra, amikor az igazgató lecsapott rám. Most sem volt szimpatikusabb, mint amikor először találkoztam vele. Szigorú arcvonással beintett az irodába, sejtem, hogy egész reggel engem lesett. Követtem, és épp azon voltam, hogy egyből tagadjak, vagy várjam meg, amíg megvádolnak. Régen mindig azonnal tagadtam mindent, de a régi igazgatóval könnyű volt lerendezni a dolgokat. Jó fej volt, nem, mint Mr Wade. Amint leültem, Mr Wade rosszalló pillantással meredt rám.

– Miért nem vezettem be az egyenruhát? – morogta és megdörzsölte az állát.

Jobbnak láttam nem válaszolni, így követve a "pofa be"taktikát csendben ültem és vártam, hogy a nyakamba boruljon a bili.

– Tudod miért vagy itt? – Nem válaszoltam. – Esetleg mond neked valamit a Mr Sudern név?

Nem szerettem volna az orrára kötni, hogy igen is sokat mond, csak nem épp, úgy ahogyan reméli. Ha arra kíváncsi, hogy a diákok hogyan emlegetik akkor igencsak sokat tudtam volna mondani.

– Nem – válaszoltam egy vállrántás kíséretében.

– Nem, uram – korrigált, én pedig ismét megrántottam a vállam. Miért van szüksége arra, hogy egy csapat takony kölyök uramozza, hacsak nem önbizalom hiányos az "uram"?

Résnyire összeszűkült a szeme.

– Ajánlom, hogy részt vegyen a következő órán. – A hangja monoton volt, de éreztem, hogy pengeélen táncolok. – A tanár úrra bízom a büntetést vagy akármit is eszel ki számodra. Lódulj, nem akarlak többet itt látni Hemmings...

Vadul pislogtam, mire Mr Wade felém lövellt egy gyilkos pillantást. Felegyenesedtem és kisiettem onnan. Morogva igyekeztem irodalomra. Letoltak, amiért késtem, így begyűjtöttem a sokadik hiányzásom, de egy szóval sem mondtam, hogy hol jártam és miért késtem. Na, még mit nem.

Az érzés milliószor rosszabb volt, mint azt vártam volna. Az agyam ösztönösen a kijárat felé vitt volna, mert nekem kettőkor vége volt az iskolának. Azonban, ahogy a pszichológia terem felé caplattam eluralkodott rajtam kétségbeesés. Kísértésbe estem, de nem akartam, hogy a szüleim tudomást szerezzenek erről. Sejtettem, hogy a "mi megmondtuk" monológ jött volna, és igazán nem hiányzott. Egy óra...Kibírom, ösztönöztem magam, de megálltam a folyosón és megvártam, amíg becsengetnek. A diákok eliszkoltak mellettem, nem akartak késni. Vajon őket is megfenyegette Mr Wade? A folyosó tíz perc múlva kongott az ürességtől. Rávettem magam és lassan az ajtóig sétáltam. Ott hezitáltam, de egy nagy sóhaj kíséretében belöktem az ajtót. Minden pillantás rám szegeződött, a terembe elhalt a zsivaj. Mr Sudern felpillantott rám, majd elmosolyodott. Nagyot nyeltem, egyáltalán nem az a "kedves" mosoly volt, hanem az a "a végsőkig kínozlak majd és élvezni fogom" típusú volt. Majd a pillantásom a legelső padra esett. Az egyetlen üres hely. Nem hiszem el. Vigyort erőltettem az arcomra, ahogy becsuktam magam mögött az ajtót.

– Alkossatok kétfős csoportokat – adta ki az utasítást Sudern tanár úr.

Az órára tévedt a pillantásom. Öt perce csengettek be, és azt hittem, hogy nem lesz már vége.

A teremben izgatott csivitelés támadt. Székek nyikordultak, ahogy felálltak, hogy elrendeződjenek a klikkekbe. Én csendesen figyeltem, ahogy mindenki megtalálja a párját. Húszon kilencen vagyunk, így valakinek mindig nem jut pár. Az elmúlt években mindig volt párom, de ahogy elnéztem a rendeződést rájöttem egy nyilvánvaló dologra. Nekem nem fog jutni pár. Beletörődve dőltem hátra és a pszichológia tanárra nézem. Hónapokkal ezelőtt nem volt ilyen problémám. Utáltam a pármunkát, azt hittem, hogy soha többé nem kel majd csinálni. Főleg nem a vége felé. Eddig valahogy kibírtam.

– Akkor megvagytok – dörzsölte össze a tenyerét, de megakadt rajtam a szeme. – Danielle, neked nem jutott társ? – kérdezte a nyilvánvalót, ennek ellenére megráztam a fejem. – Nos, akkor segíteni fogsz nekem.

Erre kuncogás támadt, amitől felment a pumpám. Előre dőltem és a tenyeremre támasztottam a fejem.

Sudern tanár odasétált és azt kezdte magyarázni, hogy mi a feladatom. Nem sikerült még rátérnie a lényegre, amikor kopogás hallatszott és nyílt az ajtó. Luke lépett be rajta. Azt hittem, hogy kiesek a padból. Reméltem, hogy csak betért, mert valamelyik tanár átküldte, de Mr Sudern melegen a belépőre mosolygott.

– Hemmings, soha jobbkor – hagyta el a padom Sudern tanár úr szinte megkönnyebbülve. – Jöjjön ide. Danielle, itt a társa.

Luke vigyorogva sétált be a terembe és lehuppant mellém. Nincs itt két hónapja, de már mindenki tudja a nevét. Érdekes módon a szürke kis egereket senki sem veszi észre, ha nem követnek el orbitális hibát. Mint például a cicákkal akarnak játszani. Tiffany előszeretettel emlegette a gonosz sleppet vadmacskaként, szóval helytállónak tűnt ez az átvitt értelmű feltételezés.

Luke lepottyant mellém, a szék nyikorgott a súlya alatt. Szinte hitetlenkedve néztem rá.

– Szia! – villantott rám egy mosolyt. Engem nézett és a reakciómon szórakozott. Nem tudtam összeszedni magam annyira, hogy számon kérjem. Eddig hol volt? Most mit csinál itt? Ehelyett becsuktam a szám, és a kezembe vettem a tollam.

– Oh Danielle látom, hogy majd' meghalsz az elfojtott kérdéseidtől – forgatta meg a szemét. Közelebb hajolt és a kezével eltakarta a száját.

– Képzeld ellógtam minden egyes órát. Bizony. És hát Mr Wade tudomást szerzett róla, hogy nem vagyok kettőtől iskolában, szóval ma itt vagyok. Izgi mi?

Eric említette, hogy Luke előszeretettel ellógja az olyan tárgyakat, amik untatják. Nem akartam tudni, hogy mennyiről lóg el.

– Muszáj pont most órára jönnöd? – kérdezem felvonva a szemöldököm. – Erictől tudom, hogy nem épp a kedvenc tantárgyad.

– Nem volt jobb dolgom – vonta meg a vállát. A mozdulatából sütött a hanyagság, amitől viszketni kezdett az orrom hegye. Megcsóváltam a fejem és előre fordultam. Egészen addig a táblát bámultam, pontosabban a feladat vázlatát, amíg Luke nem kezdett zörögtetni és mocorogni, amitől az egész asztal mozgott.

Előszedte a füzetét és a könyvét. Nem hittem el, hogy matekot hozott. Majdnem felnevettem, de még idejében sikerült elfojtanom, így csak egy horkantás lett belőle. Luke megállt a mozdulat közepén.

– Mi az? – nézett rám tágra nyílt szemekkel.

A tanár elkezdett magyarázni, legfőképp a túlbuzgók kérdéseire válaszolt. Nem igazán érdekelt, hogy mit okoskodnak a többiek, ha úgy is elmondja amint befejezte a vázlatot.

– Te tudod egyáltalán milyen óra ez? – suttogtam, kényszerítve magam, hogy ne kezdjek nevetni.

– Matek – körbenézett, hogy megerősítést nyerjen. – Nem matek. Akkor mi?

– Pszichológia – válaszoltam. – Igazán nagyszerű, jobb lett volna, ha egyedül maradok.

– Szerintem is – süllyesztette el a táskájába a matekot.

Sudern jobban ki sem tudott volna tolni velem. Feljegyzéseket kellett készítenünk társunk nonverbális, és paraverbális kommunikációjáról. Olyan átkozottul nehéz lesz Luke–kal!

A tanár kiosztott korlapokhoz hasonló papírokat, amit ki kellett töltenünk, a hátára pedig megírni az észrevételeket. Milliónyi tennivaló akadt volna, ha végre felébredtem volna a kábulatból.

– Tehát leírni és elkülöníteni a jeleket, és megmagyarázni őket! Az óra végén jegyet kaptok.

Többen nem örültek az óra végi díjazásnak. Köztük Luke sem. Én még mindig elképedten meredtem a kezembe tartott lapra, szinte idegennek tűntek a szavak, amiket nagyon is jól ismertem. Az óra vészesen haladni látszott.

– Egy órára jövök be és azon is jegyet kapok... – csóválta a fejét és lemondóan az asztalra feküdt.

Sértett, hogy azt gondolja, hogy nem lesz kitűnő a jegyünk. Azonnal észhez tértem a kábulatból, és megacéloztam magam. Elővettem az operatív énem és készen álltam munkához látni.

– Ha velem vagy, akkor a legjobb jegyet kapsz. Világos?

Név: Luke Hemmings, kor: 18.

Gyorsan töltöttem ki az általános adatokat. Láttam azonban, hogy Luke gondban van. Nem hittem el, hogy a francot szöszöl még az első oldalon, amikor a neheze még hátra van.

Közelebb hajoltam, és megpróbáltam ignorálni Luke étvágygerjesztő illatát. Hamar kiürült az agyamból az illata, amint megláttam a lapot.

– Tényleg csak azt tudod, hogy Danielle a nevem? – olvastam le a kitöltött adatot. – Ha egy órára járunk, akkor valószínűleg egy korúak is vagyunk.

Luke – kis segítséggel – kitöltötte. Tíz percet vesztettünk azzal, hogy a szájába rágtam a feladatot. Olyan kevés időnk volt!

– Nézz rám, és meg ne mozdulj, amíg nem szólok.

Luke engedelmesen rám emelte a tekintetét. Vadul körmöltem a jeleket és azok jelentését. Luke megunta húsz perc után, a csendet, így közel hajolt, és olvasni kezdte. Megforgattam a szemem.

– Szóltam, hogy megmozdulhatsz?

Luke azonban nem hatódott meg. Szemei oldalirányba mozogtak, ahogy olvasott. Beharaptam az ajkam.

– Mi az, hogy "pupillatágulás"? Meg, hogy feltehetően izgalmi állapot, vagy drogfogyasztás eredménye? – Luke várta a válaszom.

– A pupilla négyszeresre is megtágulhat – kezdtem halkan. Összpontosítottam, hogy ne dadogva mondjam. – Flörtölésnél gyakori jelenség. Na meg, ha drogot fogyasztasz.

– Vagy simán ilyen a szemem?

Megráztam a fejem. Ha ilyen is, akkor mit írok a lapra? Nem akarom a szükségesnél tovább bámulni.

– Máskor. Nem. Ilyen. – tagolnom kellett, mert éreztem, hogy dadogni fogok. Nem akartam Luke előtt dadogni. Ez még a szokásos dadogásnál is megalázóbb volt, és ez ahhoz vezetett, hogy csak dadogtam. A lehető legintenzívebben és érthetetlen módon.

– Nem tudom, hogy szomorú legyek, vagy boldog. – Kérdőn néztem rá, mire rám vigyorgott. – Tudod, hogy mekkora a szembogaram, ami azt jelenti, hogy igenis bámulsz. A másik, meg, hogy drogot fogyasztanék...nos, nem csípem a tudatmódosító szereket. Világos?

Luke is nekikezdett írni, ami valljuk be felkeltette az érdeklődésem. Arra számítottam, hogy valami marhaságot ír, hétköznapi nyelven, vagy valami értelmeset. Egyikben sem volt igazam.

– Mi az, hogy dadogás, túl sok információ felvétele? Vagy esetleges mély trauma? Érzelmi zavarodottság – csattantam fel, úgy éreztem jogosan. – Ez túlmegy minden határon Hemmings.

Úgy éreztem, hogy lelepleztek, nem bírtam tovább.

Felpattantam és kiviharoztam a teremből. Tettem magasról az órára, a tanárra, és főleg Luke–ra.