– Tönkre akarod tenni? Nagyon jól haladsz vele! – emelte fel a hangját Eric, mintha nem is vette volna észre, hogy fogalmam sincs, miről beszél. Hagytam, hogy szépen lehordjon mindennek, majd megkérdeztem, hogy mi a baja. Már huszadjára.

– Danielle – válaszolta.

Lassan bólintottam.

– Igen, minden probléma gyökere Danielle – értettem egyet. – De nem szép dolog, ha rajtam vezeted le a szexuális frusztrációd.

Eric szeme tágra nyílt.

– Luke, mi a francról beszélsz?

Megvontam a vállam.

– Rendszerint én sem tudom. Én csak találgatok, mert nem vagy valami bőbeszédű, vagyis a témát illetően. Igencsak kreatív módon küldtél el a fenébe, mind az ötven alkalommal, csak épp nem tudom, hogy miért. Általában jogos szokott lenni, de most fingom sincs miért vagy ki. És visszatérve a frusztrációdra, Danielle flúúúúúgos.

Visszafordultam a telefonomhoz, és ismét játszani kezdtem.

– Danielle–nek vannak problémái, igen – vette azonnal védelmébe. – De te sem vagy egy minta példány. Lehetetlen lenne, hogy kibírjátok egymást?

Összevont szemöldökkel néztem fel.

– Nem történt semmi, ma – Eric pillantására hozzátettem. – Tényleg semmi sem történt. Normálisan beszélgettünk, ha hiszed, ha nem.

Eric pillantása már kevésbé volt szigorú.

– Akkor miért fakadt majdnem sírva? – vont kérdőre. – Pocsék állapotban van, amióta itt laksz. Sértés nélkül.

– Na, ez fájt – morogtam. – Először is, Danielle szinte sírva fakadt? Na, azt nem tudom elképzelni. Tuti biztos, hogy nincsenek könnyei, vagy könnycsatornája. Igen, pocsék az állapota, de nem tudom miért. Sőt senki sem akarja elmondani, de úgy teszek, mintha nem érdekelne. Harmadszor pedig a főáramlattal jött ki, és beszóltak neki.

Nem akartam elmondani, hogy miket. Sajnáltam Danielle–t, de a világért sem mutattam volna. Én a helyében utálnám azokat, akik sajnálkoznak vagy szánnak. Tehát magamból kiindulva eltitkolnám minden egyes ilyen esetet. Többek között ezért is nem említettem a dolgot haza fele jövet. A homokba dugjuk a fejünket igen, de jelenleg nincs jobb ötletem.

Eric szerencsére nem kérdezett rá, így hát az ágy végébe dobtam a telefonom, és benyúltam a matrac alá. Előhúztam a cigis dobozom, Eric szeme meg sem rebbent.

– Apád itthon van? – érdeklődtem fesztelenül.

Eric megvonta a vállát, de az ablakhoz sétált és kinézett.

– Igen – fordult felém. – Szerintem ne próbálkozz meg, mert a végén még megbüntet.

Eric még az első napomon azzal vigasztalt, hogy majd Joe bácsi jó fej lesz, és engedi, hogy tönkretegyem a tüdőm, de nem így történt. Kijelentette, hogy itt nincs helye a "káros szenvedélyeknek".

– Nem akarlak cigizni, látni Luke – figyelmeztetett. Nagyon hasonlított apura, de tényleg nehezen esik komolyan vennem ez ilyen Hemmings családi fenyegetéseket. Nem szerettem volna kitolni Joe bácsival, főleg azért nem, mert a szüleim hazatérésekor, majd őt hibáztatnák, szóval nem adom meg az örömet, hogy az egyedüli normális rokonunkon köszörüljék a nyelvüket.

– Király – jegyeztem meg, és a dobozra néztem. – Nincs kedved sétálni?

Eric megrázta a fejét. Mindjárt előáll egy béna

– Dolgom van, de menj csak.

Egyáltalán nem volt kedvem sétálni, de szükségem volt arra a cigire. Leültem az egyik padra a parkban, és addig füstöltem, amíg besötétedett. Zsebre dugtam a kezem és hazaindultam. Danielle–ék háza elé érve ébredtem rá, hogy nem szóltam neki a pszichológia versenyről, és a keddi felkészülésekről. És holnap kedd. Sejtettem, hogy ha holnap reggel közlöm, akkor kiborul és – ne adj Isten – , egyáltalán nem jön el. Azt hinné, hogy velem tol ki, de az igazság az, hogy velem nem tud ezzel kitolni.

Megembereltem magam, és elindultam Danielle–ék feljárón. Még mindig kételyekkel küszködtem, amikor bekopogtam. Csend honolt a házban, én pedig türelmesen emeltem kopogásra a kezem.

Ha az apja jön, ki mit mondok? És az anyja? Csak nagyon halvány emlékeim voltak a szüleiről, épp annyi amennyire egy öt éves emlékezhet.

Ismét kopogtam.

Léptek zaját hallottam, majd megmoccant a függöny. Na, ha Danielle az, akkor biztos nem enged be.

Azonban nyílt az ajtó, és Danielle állt ott.

– Igen? – kérdezte színtelen hangon. Nem váltottam ki sem meglepetést, sem bármilyen érzést.

– Bocs, hogy zavarlak – szólaltam meg, nem tudom mi a fenéért ilyen védekezően, holott tudtam, hogy semmit sem csinált. – Bemehetnék?

– Gyere – tárta szélesre az ajtót.

Beléptem a kellemes előtérbe. A házban fahéj illata terjengett, mintha most sütöttek volna sütit.

– Légy csendben – szólt rám, és intett, hogy kövessem.

Megszabadultam a cipőmtől, és beléptem Danielle után a konyhába. Az asztalon könyvek hevertek, egy bögre tea gőzölgött. Körbe néztem a rendezett konyhában, és vártam, hogy Danielle megszólaljon. A szomszédos szobából a Spongyabob dala hallatszott ki.

– Mit keresel itt? – kérdeztem azonnal, amikor megláttam, hogy Luke a nappali irányába néz. Féltem, hogy Maya előmerészkedik, vagy Luke rákérdez. Inkább higgye azt, hogy Spongyabobot nézek, mert tőlem kitelik, hisz flúgos vagyok.

Luke a súlyát a másik l
ábára helyezte, és felém nézett.

– Bocs, gyors leszek, hogy ne zavarjam a szüleid.

Megacéloztam magam, habár jól tudtam, hogy tudnia kell. Csak szándékosan csinálja ezt, csak tudnám miért.

– Anyám még évekkel ezelőtt lelépett egy csóró fényképésszel Amerikába, az apám meg Európában lakik. Izgalmas mese, nem igaz?

Luke arca megnyúlt, mintha most hallaná először. Valószínűleg Eric finomabban adta elő a dolgot. Én csupán nyersen fogalmaztam. Apám képtelen volt mit kezdeni velünk. Megpróbált apaként viselkedni, de szerintem a történtek után feladta. Nem tudott nyugodtan aludni még pedig miattam. Hónapokig ment az, hogy arra ébredtem, hogy apu beront a szobámba és felráz az álmomból. Addig sikítottam, amíg valaki fel nem kelt.  Az álmaim élénkek és borzasztóak voltak, rettegtem, hogy újra aludnom kell. Rendszerint napokig nem aludtam, hogy elkerüljem az álmokat, azonban előbb–útóbb elnyomott az álom, és akkor ismét fogságba estem. Ez azzal járt együtt, hogy úgy keltem és jártam, mint egy zombi, romlott az átlagom, a barátaim fokozatosan elhagytak, többek között a történtek miatt is. Nem jártam sehová, és hogy ne aludjak el literszámra döntöttem magamba a kávét. Az életem összeomlott, és anyu nem volt ott. Nem volt elérhető, még azt sem tudta, hogy mi történt. Apa hiába próbálta elérni, anya eltűnt. A kezdeti megértésből, pedig ingerültség lett. Maya, nem mert aludni, mert félt, hogy ismét sikoltozni kezdek. Apu hullafáradt volt a munkába, hamarosan kirúgták. Az álmaim pedig egyre rosszabbak lettek.

– Abbahagynád végre? – fakadt ki dühösen apu. – Danielle tönkreteszel minket. Maya folyamatosan elalszik az órákon. Engem kirúgnak, ha nem vagyok elég éber, ezt akarod? Légy végre normális!

Légy végre normális. Ez volt a mottóm, de minden este megcáfolta ezt. Egy nap – nem sokkal Maya születésnapja után – apu bejelentette, hogy elutazik Angliába dolgozni.

– Muszáj megértened – közölte fojtottan. – Kirúgtak, és szükségünk van a pénzre.

Kétségbeestem. Mi lesz velünk? Mi lesz Mayával? Maya épp az új Barbie–jával játszott. Gyanútlanul öltöztette fel a babát.

– De mi lesz Mayával? – tettem fel az égető kérdést. – Én nem vagyok képes ellátni...

A zokogás határán álltam. Apu megragadta a vállam és megrázott.

– Szedd össze magad Danielle – figyelmeztetett. – Ne sírj. Tizennyolc éves vagy, könyörgöm.

Legszívesebben azzal vágtam volna vissza: Te meg negyvenkettő. Miért nem vagy felnőtt?

– Másnak a te korodban már gyereke van, ne viselkedj úgy, mint egy gyerek – folytatta.

Igen, annak, aki nem ismeri a gumit, vagy magához akar láncolni valakit. Legszívesebben sírva fakadtam volna, de megembereltem magam. Mást sem csináltam három hónapig csak sírtam. A napjaimat úgy kezdtem, hogy sírtam, és úgy fejeztem be. És még arról ne is beszéljünk, hogy közötte is sírtam.

– Danielle ne légy gyenge – szorította meg a vállam apu. – Kibírod.

Elmerültem az emlékekben, így nem igazán láttam, hogy Luke nagyon zavarban van.

– Nem hinném, hogy Eric ne mondta volna – törtem meg a csendet.

Luke megvonta a vállát és zsebre dugta a kezét.

– Nem igazán szeret bármiről is beszélni, aminek hozzád van köze – nézett rám izzó szemmel. Nem tetszett, amit láttam. Kíváncsi volt. Mégpedig az én életemre. Biztos hallott ezt–azt a szünetekben, de ő nem elégedett meg ennyivel. A két szempár titkokat keresett. Én pedig határozottan nagy titok vagyok.

Szóval mit tettem? Azt, amihez legjobban értettem. Kiállhatatlanul viselkedtem, és megnyomorítottam az emberek életét.

– Úgy bűzlesz, mint egy kocsma – jegyeztem meg. – Kátrányt is lélegzel ki?

Luke elmosolyodott. Áradt belőle a cigi füst, biztos megejtette a cigis sétáját.

– Látod, ezért nem tudsz futni – folytattam tovább indulatosan.

– Nyugalom Danielle – csitított szelíden. – Az én életem világos? Azt teszek, amit akarok vele. Eddig is kurvára jól megvoltam.

Nem igazán zavart, hogy Luke rossz néven vette a megjegyzésem, hisz ez volt a célom. Inkább az zavart, hogy megint egy közhellyel védekezik.

– K–k–közhelyesen beszélsz – állapítottam meg. – Nevetséges, h–h–hogy m–mindenre van egy közhelyes válaszod.

Luke beharapta az alsó ajkát, majd tanulmányozni kezdte a könyveket az asztalon. Nem értettem miért van itt, és azt sem, hogy miért nem hagy békén. Miatta kell olyan keményen tepernem, hogy javítsak az átlagomon, hogy bejussak az egyetemre. Ezt akartam a legjobban, mást, semmit.

– Luke mit akartál mondani? – sóhajtottam ingerülten. – M–m–megvárod, a–a–míg totálisan l–lemegyek agyhalottba?

Luke felnézett.

– Beszéltem Sudern–nel.

Lélegzet visszafojtva vártam, hogy folytassa.

– Kijavíthatod a jegyed, ha kész vagy két feltételt teljesíteni – mondta egyhangúan. – Részt kell venni valami versenyen, és emiatt minden kedden felkészülésre kell mennünk. Továbbá nem lóghatunk egyetlen egy óráról sem.

Lassan megemésztettem a hallottakat. Ez borzalmas és ugyanakkor nagyszerű.

– V–v–várj, mit takar a többes szám? – ragadtam meg az egész lényegét.

– Nekem is teljesítenem kell a feltételeket – közölte érzelemmentesen. – Keddi felkészítő, verseny, és az órákon egyaránt részt kell vennem.

Ez vicc. Miért teszi ezt velem a tanár? Hisz tudja, hogy Luke nem képes komolyan venni ezt a tantárgyat, ellövi az utolsó lehetőségem is.

– Nem tűnsz boldognak – jegyezte meg óvatos mosollyal.

– Mert nem vagyok boldog – Luke sűrűn pislogni kezdett. – Nem vagy képes komolyan venni, és akkor mi értelme? Luke ne várd, hogy hálás legyek, amiért kétszer kell megdolgoznom valamiért, ami amúgy simán menne. Nem vagy hős, ne várj köszönetet.

Nem hittem el, hogy Danielle így reagált. Nem vártam, hogy ódákat zengjen rólam, de éppenséggel azt sem, hogy épp a szememre hányja, hogy miattam történt minden.

– Úgy rémlik, hogy te voltál az, aki kirohant  a teremből, mert megsértették az érzéseit, én ott ültem a helyemen, és befejeztem volna, de kiküldtek miattad. Kaptam volna egy C–t, vagy egy D–t – mert végül is én hülye vagyok úgy–e – de nem, kaptam egy karót, mert kirohantál. Szerinted nekem nincsenek álmaim? Felvilágosítalak, hogy igen, vannak, és épp nem segít előre ez a helyzet, amibe keveredtünk. Nem bukhatok meg, de nem is vagyok annyira szemét, hogy elvegyem tőled a javítási lehetőséget. A porba csúsztam és vinnyogtam, hogy legyen egy ilyen lehetőségünk. Könyörögtem egy tanárnak, amikor lehet, ha nem ért semmit. Nem érdemled meg Danielle a lehetőséget, nagyon nem. Holnap találkozunk!

Nem igazán érdekelt, hogy kinyög–e, vagy dadog–e valamit, sarkon fordultam és elhagytam a házat.

– Tönkre akarod tenni? Nagyon jól haladsz vele! – emelte fel a hangját Eric, mintha nem is vette volna észre, hogy fogalmam sincs, miről beszél. Hagytam, hogy szépen lehordjon mindennek, majd megkérdeztem, hogy mi a baja. Már huszadjára.

– Danielle – válaszolta.

Lassan bólintottam.

– Igen, minden probléma gyökere Danielle – értettem egyet. – De nem szép dolog, ha rajtam vezeted le a szexuális frusztrációd.

Eric szeme tágra nyílt.

– Luke, mi a francról beszélsz?

Megvontam a vállam.

– Rendszerint én sem tudom. Én csak találgatok, mert nem vagy valami bőbeszédű, vagyis a témát illetően. Igencsak kreatív módon küldtél el a fenébe, mind az ötven alkalommal, csak épp nem tudom, hogy miért. Általában jogos szokott lenni, de most fingom sincs miért vagy ki. És visszatérve a frusztrációdra, Danielle flúúúúúgos.

Visszafordultam a telefonomhoz, és ismét játszani kezdtem.

– Danielle–nek vannak problémái, igen – vette azonnal védelmébe. – De te sem vagy egy minta példány. Lehetetlen lenne, hogy kibírjátok egymást?

Összevont szemöldökkel néztem fel.

– Nem történt semmi, ma – Eric pillantására hozzátettem. – Tényleg semmi sem történt. Normálisan beszélgettünk, ha hiszed, ha nem.

Eric pillantása már kevésbé volt szigorú.

– Akkor miért fakadt majdnem sírva? – vont kérdőre. – Pocsék állapotban van, amióta itt laksz. Sértés nélkül.

– Na, ez fájt – morogtam. – Először is, Danielle szinte sírva fakadt? Na, azt nem tudom elképzelni. Tuti biztos, hogy nincsenek könnyei, vagy könnycsatornája. Igen, pocsék az állapota, de nem tudom miért. Sőt senki sem akarja elmondani, de úgy teszek, mintha nem érdekelne. Harmadszor pedig a főáramlattal jött ki, és beszóltak neki.

Nem akartam elmondani, hogy miket. Sajnáltam Danielle–t, de a világért sem mutattam volna. Én a helyében utálnám azokat, akik sajnálkoznak vagy szánnak. Tehát magamból kiindulva eltitkolnám minden egyes ilyen esetet. Többek között ezért is nem említettem a dolgot haza fele jövet. A homokba dugjuk a fejünket igen, de jelenleg nincs jobb ötletem.

Eric szerencsére nem kérdezett rá, így hát az ágy végébe dobtam a telefonom, és benyúltam a matrac alá. Előhúztam a cigis dobozom, Eric szeme meg sem rebbent.

– Apád itthon van? – érdeklődtem fesztelenül.

Eric megvonta a vállát, de az ablakhoz sétált és kinézett.

– Igen – fordult felém. – Szerintem ne próbálkozz meg, mert a végén még megbüntet.

Eric még az első napomon azzal vigasztalt, hogy majd Joe bácsi jó fej lesz, és engedi, hogy tönkretegyem a tüdőm, de nem így történt. Kijelentette, hogy itt nincs helye a "káros szenvedélyeknek".

– Nem akarlak cigizni, látni Luke – figyelmeztetett. Nagyon hasonlított apura, de tényleg nehezen esik komolyan vennem ez ilyen Hemmings családi fenyegetéseket. Nem szerettem volna kitolni Joe bácsival, főleg azért nem, mert a szüleim hazatérésekor, majd őt hibáztatnák, szóval nem adom meg az örömet, hogy az egyedüli normális rokonunkon köszörüljék a nyelvüket.

– Király – jegyeztem meg, és a dobozra néztem. – Nincs kedved sétálni?

Eric megrázta a fejét. Mindjárt előáll egy béna

– Dolgom van, de menj csak.

Egyáltalán nem volt kedvem sétálni, de szükségem volt arra a cigire. Leültem az egyik padra a parkban, és addig füstöltem, amíg besötétedett. Zsebre dugtam a kezem és hazaindultam. Danielle–ék háza elé érve ébredtem rá, hogy nem szóltam neki a pszichológia versenyről, és a keddi felkészülésekről. És holnap kedd. Sejtettem, hogy ha holnap reggel közlöm, akkor kiborul és – ne adj Isten – , egyáltalán nem jön el. Azt hinné, hogy velem tol ki, de az igazság az, hogy velem nem tud ezzel kitolni.

Megembereltem magam, és elindultam Danielle–ék feljárón. Még mindig kételyekkel küszködtem, amikor bekopogtam. Csend honolt a házban, én pedig türelmesen emeltem kopogásra a kezem.

Ha az apja jön, ki mit mondok? És az anyja? Csak nagyon halvány emlékeim voltak a szüleiről, épp annyi amennyire egy öt éves emlékezhet.

Ismét kopogtam.

Léptek zaját hallottam, majd megmoccant a függöny. Na, ha Danielle az, akkor biztos nem enged be.

Azonban nyílt az ajtó, és Danielle állt ott.

– Igen? – kérdezte színtelen hangon. Nem váltottam ki sem meglepetést, sem bármilyen érzést.

– Bocs, hogy zavarlak – szólaltam meg, nem tudom mi a fenéért ilyen védekezően, holott tudtam, hogy semmit sem csinált. – Bemehetnék?

– Gyere – tárta szélesre az ajtót.

Beléptem a kellemes előtérbe. A házban fahéj illata terjengett, mintha most sütöttek volna sütit.

– Légy csendben – szólt rám, és intett, hogy kövessem.

Megszabadultam a cipőmtől, és beléptem Danielle után a konyhába. Az asztalon könyvek hevertek, egy bögre tea gőzölgött. Körbe néztem a rendezett konyhában, és vártam, hogy Danielle megszólaljon. A szomszédos szobából a Spongyabob dala hallatszott ki.

– Mit keresel itt? – kérdeztem azonnal, amikor megláttam, hogy Luke a nappali irányába néz. Féltem, hogy Maya előmerészkedik, vagy Luke rákérdez. Inkább higgye azt, hogy Spongyabobot nézek, mert tőlem kitelik, hisz flúgos vagyok.

Luke a súlyát a másik l
ábára helyezte, és felém nézett.

– Bocs, gyors leszek, hogy ne zavarjam a szüleid.

Megacéloztam magam, habár jól tudtam, hogy tudnia kell. Csak szándékosan csinálja ezt, csak tudnám miért.

– Anyám még évekkel ezelőtt lelépett egy csóró fényképésszel Amerikába, az apám meg Európában lakik. Izgalmas mese, nem igaz?

Luke arca megnyúlt, mintha most hallaná először. Valószínűleg Eric finomabban adta elő a dolgot. Én csupán nyersen fogalmaztam. Apám képtelen volt mit kezdeni velünk. Megpróbált apaként viselkedni, de szerintem a történtek után feladta. Nem tudott nyugodtan aludni még pedig miattam. Hónapokig ment az, hogy arra ébredtem, hogy apu beront a szobámba és felráz az álmomból. Addig sikítottam, amíg valaki fel nem kelt.  Az álmaim élénkek és borzasztóak voltak, rettegtem, hogy újra aludnom kell. Rendszerint napokig nem aludtam, hogy elkerüljem az álmokat, azonban előbb–útóbb elnyomott az álom, és akkor ismét fogságba estem. Ez azzal járt együtt, hogy úgy keltem és jártam, mint egy zombi, romlott az átlagom, a barátaim fokozatosan elhagytak, többek között a történtek miatt is. Nem jártam sehová, és hogy ne aludjak el literszámra döntöttem magamba a kávét. Az életem összeomlott, és anyu nem volt ott. Nem volt elérhető, még azt sem tudta, hogy mi történt. Apa hiába próbálta elérni, anya eltűnt. A kezdeti megértésből, pedig ingerültség lett. Maya, nem mert aludni, mert félt, hogy ismét sikoltozni kezdek. Apu hullafáradt volt a munkába, hamarosan kirúgták. Az álmaim pedig egyre rosszabbak lettek.

– Abbahagynád végre? – fakadt ki dühösen apu. – Danielle tönkreteszel minket. Maya folyamatosan elalszik az órákon. Engem kirúgnak, ha nem vagyok elég éber, ezt akarod? Légy végre normális!

Légy végre normális. Ez volt a mottóm, de minden este megcáfolta ezt. Egy nap – nem sokkal Maya születésnapja után – apu bejelentette, hogy elutazik Angliába dolgozni.

– Muszáj megértened – közölte fojtottan. – Kirúgtak, és szükségünk van a pénzre.

Kétségbeestem. Mi lesz velünk? Mi lesz Mayával? Maya épp az új Barbie–jával játszott. Gyanútlanul öltöztette fel a babát.

– De mi lesz Mayával? – tettem fel az égető kérdést. – Én nem vagyok képes ellátni...

A zokogás határán álltam. Apu megragadta a vállam és megrázott.

– Szedd össze magad Danielle – figyelmeztetett. – Ne sírj. Tizennyolc éves vagy, könyörgöm.

Legszívesebben azzal vágtam volna vissza: Te meg negyvenkettő. Miért nem vagy felnőtt?

– Másnak a te korodban már gyereke van, ne viselkedj úgy, mint egy gyerek – folytatta.

Igen, annak, aki nem ismeri a gumit, vagy magához akar láncolni valakit. Legszívesebben sírva fakadtam volna, de megembereltem magam. Mást sem csináltam három hónapig csak sírtam. A napjaimat úgy kezdtem, hogy sírtam, és úgy fejeztem be. És még arról ne is beszéljünk, hogy közötte is sírtam.

– Danielle ne légy gyenge – szorította meg a vállam apu. – Kibírod.

Elmerültem az emlékekben, így nem igazán láttam, hogy Luke nagyon zavarban van.

– Nem hinném, hogy Eric ne mondta volna – törtem meg a csendet.

Luke megvonta a vállát és zsebre dugta a kezét.

– Nem igazán szeret bármiről is beszélni, aminek hozzád van köze – nézett rám izzó szemmel. Nem tetszett, amit láttam. Kíváncsi volt. Mégpedig az én életemre. Biztos hallott ezt–azt a szünetekben, de ő nem elégedett meg ennyivel. A két szempár titkokat keresett. Én pedig határozottan nagy titok vagyok.

Szóval mit tettem? Azt, amihez legjobban értettem. Kiállhatatlanul viselkedtem, és megnyomorítottam az emberek életét.

– Úgy bűzlesz, mint egy kocsma – jegyeztem meg. – Kátrányt is lélegzel ki?

Luke elmosolyodott. Áradt belőle a cigi füst, biztos megejtette a cigis sétáját.

– Látod, ezért nem tudsz futni – folytattam tovább indulatosan.

– Nyugalom Danielle – csitított szelíden. – Az én életem világos? Azt teszek, amit akarok vele. Eddig is kurvára jól megvoltam.

Nem igazán zavart, hogy Luke rossz néven vette a megjegyzésem, hisz ez volt a célom. Inkább az zavart, hogy megint egy közhellyel védekezik.

– K–k–közhelyesen beszélsz – állapítottam meg. – Nevetséges, h–h–hogy m–mindenre van egy közhelyes válaszod.

Luke beharapta az alsó ajkát, majd tanulmányozni kezdte a könyveket az asztalon. Nem értettem miért van itt, és azt sem, hogy miért nem hagy békén. Miatta kell olyan keményen tepernem, hogy javítsak az átlagomon, hogy bejussak az egyetemre. Ezt akartam a legjobban, mást, semmit.

– Luke mit akartál mondani? – sóhajtottam ingerülten. – M–m–megvárod, a–a–míg totálisan l–lemegyek agyhalottba?

Luke felnézett.

– Beszéltem Sudern–nel.

Lélegzet visszafojtva vártam, hogy folytassa.

– Kijavíthatod a jegyed, ha kész vagy két feltételt teljesíteni – mondta egyhangúan. – Részt kell venni valami versenyen, és emiatt minden kedden felkészülésre kell mennünk. Továbbá nem lóghatunk egyetlen egy óráról sem.

Lassan megemésztettem a hallottakat. Ez borzalmas és ugyanakkor nagyszerű.

– V–v–várj, mit takar a többes szám? – ragadtam meg az egész lényegét.

– Nekem is teljesítenem kell a feltételeket – közölte érzelemmentesen. – Keddi felkészítő, verseny, és az órákon egyaránt részt kell vennem.

Ez vicc. Miért teszi ezt velem a tanár? Hisz tudja, hogy Luke nem képes komolyan venni ezt a tantárgyat, ellövi az utolsó lehetőségem is.

– Nem tűnsz boldognak – jegyezte meg óvatos mosollyal.

– Mert nem vagyok boldog – Luke sűrűn pislogni kezdett. – Nem vagy képes komolyan venni, és akkor mi értelme? Luke ne várd, hogy hálás legyek, amiért kétszer kell megdolgoznom valamiért, ami amúgy simán menne. Nem vagy hős, ne várj köszönetet.

Nem hittem el, hogy Danielle így reagált. Nem vártam, hogy ódákat zengjen rólam, de éppenséggel azt sem, hogy épp a szememre hányja, hogy miattam történt minden.

– Úgy rémlik, hogy te voltál az, aki kirohant  a teremből, mert megsértették az érzéseit, én ott ültem a helyemen, és befejeztem volna, de kiküldtek miattad. Kaptam volna egy C–t, vagy egy D–t – mert végül is én hülye vagyok úgy–e – de nem, kaptam egy karót, mert kirohantál. Szerinted nekem nincsenek álmaim? Felvilágosítalak, hogy igen, vannak, és épp nem segít előre ez a helyzet, amibe keveredtünk. Nem bukhatok meg, de nem is vagyok annyira szemét, hogy elvegyem tőled a javítási lehetőséget. A porba csúsztam és vinnyogtam, hogy legyen egy ilyen lehetőségünk. Könyörögtem egy tanárnak, amikor lehet, ha nem ért semmit. Nem érdemled meg Danielle a lehetőséget, nagyon nem. Holnap találkozunk!

Nem igazán érdekelt, hogy kinyög–e, vagy dadog–e valamit, sarkon fordultam és elhagytam a házat.